Első Half-Life 2 élményem
2004-11-16 16:21:27
Elérkezett végre a nagy nap, amelyre már hosszú évek óta várunk. Nem ünnep, nem is választások vagy ilyesmi, csak a Half-Life 2 megjelenésének napja. A Half-Life 2 nem most született, mert már hat éve dolgoznak rajta, és már sokkal hamarabb is kézbe vehettük volna, ha gyártó Valve bácsiék nem vesznek össze a forgalmazó Vivendi bácsiékkal. De most végre eljött, itt van, hogy mi is játszhassunk vele.
A Half-Life 2 megjelenését nem előzte meg karácsonyfa díszítés, vagy cipőpucolás, de azért tegnap én is – mint minden rendes gyerek – már éjjel fél kettőkor abbahagytam a csészorszozást, hogy másnap üde és kipihent legyek! A vekkert fél kilencre állítottam be, hogy maradjon idő mosdani és reggelizni, majd izgatottan ágyba bújtam. Mondanom sem kell fél háromig nem jött álom a szememre, remegve forgolódtam az ágyban.
A ma reggelt a gépemnél kezdtem: „Megjött? Ó nem, még van tíz perc, addig megreggelizünk”. Aztán megérkezett. Elemi erővel robbant be – igaz az robbanás negyed óráig tartott, amelyet további hosszú betöltögetés követett lassú gépemnek köszönhetően. De nem baj. A lényeg, hogy City 17 ott figyelt a monitoromon, és én is ott voltam. Azaz Gordon Freeman volt ott, az első részből ismert főszereplő.
És innentől el is felejtettük, hogy játszunk, mert amit átéltünk az több volt mint játék: fásult, félő arcok – olyan kifejezőek, amilyet játékban korábban még nem láttam –, orwelli látomás, a totális diktatúra hátborzongató képei, ahogyan nagymamám mesélte az ötvenes évek élményeit. A lépteink zajára felröppenő galambok látványától tátva maradt a szám. Feltűnt a pályaudvar, aztán a szocreál épületek, a szegénység, és a napfény… A napfény az egyedüli megnyugtató jelenség ebben a hűvös, ellentmondásokkal teli világban.
Nem, ez nem játék! Ez művészet. Erre vártunk! Valamikor úgy tanultam, hogy az igazi remekművek azáltal születnek, hogy valaki, aki az adott médium nyelvét tökéletesen beszéli, megszólal, és olyasmit mond, ami fontos a világunkban!
A Valve programozói tökéletesen beszélik a videojáték médiumának nyelvét. Szorgos kezek munkájának köszönhetően a Half-Life 2 az eddig látott legvalóságosabb élményt adja. A Doom 3 lehetett szép, meg izgalmas, de ez a valóság! A vízen himbálózó, ügyetlenségünk nyomán felboruló csónakok, a téglákkal kiegyensúlyozott emelő, a helikopterek által keltett – minket is megszédítő – szél és hullámok mind-mind élettel teli jelenségek, autentikusak, akárcsak Michelangelo Dávidja, Goethe Faustja, vagy Csajkovszkij Diótörője!
És a mondanivaló? Ennek megítéléséhez még végig kell játszanom a játékot, így elöljáróban nem szívesen nyilatkoznék. Sok jót és szépet hallottam a HL2-ről, de a Rómeó és Júliáról sem hittem, hogy nem egy happy-enddel végződő love-story az utolsó szín végéig, így most inkább most sem nyilatkozom.
Hogy most miért nem játszom épp? Miért ültem le írni? Nos ez jó kérdés. Valahol a Water Hazard epizód végénél egy csodálatos napnyugtában gyönyörködtem pár perccel ezelőtt. Átverekedtem magam tankok és helikopterek rakétazáporán, csontváz-fejhez hasonló álarcot viselő katonák hadain, és egy színesbőrű tudóshoz és elbűvölő leányához útban megálltam nézni a tájat. Gyönyörű volt. Igen, talán az egyik legszebb kép, amelyet játékban láttam. És ekkor rám tört a magány. Egyedül voltam, nem voltak velem terrorista és terrorista-elhárító társaim az esti CS:Source partykról. Elveszettnek éreztem magam ebben a kétségbeejtően gyönyörű virtuális világban. Gyorsan felálltam a székből, és öt óra játék után kinyújtóztam. Aztán most itt írogatok. …
De már megint betöltődött közben a gépemen a HL2, amely – meglepetésemre – a főmenü mögött az aktuális epizód egyik jellemző képével fogad. Trükkösek ezek a Valve-es bácsik, de legyen meg az akartuk: azt hiszem indulok játszani!
A ma reggelt a gépemnél kezdtem: „Megjött? Ó nem, még van tíz perc, addig megreggelizünk”. Aztán megérkezett. Elemi erővel robbant be – igaz az robbanás negyed óráig tartott, amelyet további hosszú betöltögetés követett lassú gépemnek köszönhetően. De nem baj. A lényeg, hogy City 17 ott figyelt a monitoromon, és én is ott voltam. Azaz Gordon Freeman volt ott, az első részből ismert főszereplő.
És innentől el is felejtettük, hogy játszunk, mert amit átéltünk az több volt mint játék: fásult, félő arcok – olyan kifejezőek, amilyet játékban korábban még nem láttam –, orwelli látomás, a totális diktatúra hátborzongató képei, ahogyan nagymamám mesélte az ötvenes évek élményeit. A lépteink zajára felröppenő galambok látványától tátva maradt a szám. Feltűnt a pályaudvar, aztán a szocreál épületek, a szegénység, és a napfény… A napfény az egyedüli megnyugtató jelenség ebben a hűvös, ellentmondásokkal teli világban.
Nem, ez nem játék! Ez művészet. Erre vártunk! Valamikor úgy tanultam, hogy az igazi remekművek azáltal születnek, hogy valaki, aki az adott médium nyelvét tökéletesen beszéli, megszólal, és olyasmit mond, ami fontos a világunkban!
A Valve programozói tökéletesen beszélik a videojáték médiumának nyelvét. Szorgos kezek munkájának köszönhetően a Half-Life 2 az eddig látott legvalóságosabb élményt adja. A Doom 3 lehetett szép, meg izgalmas, de ez a valóság! A vízen himbálózó, ügyetlenségünk nyomán felboruló csónakok, a téglákkal kiegyensúlyozott emelő, a helikopterek által keltett – minket is megszédítő – szél és hullámok mind-mind élettel teli jelenségek, autentikusak, akárcsak Michelangelo Dávidja, Goethe Faustja, vagy Csajkovszkij Diótörője!
És a mondanivaló? Ennek megítéléséhez még végig kell játszanom a játékot, így elöljáróban nem szívesen nyilatkoznék. Sok jót és szépet hallottam a HL2-ről, de a Rómeó és Júliáról sem hittem, hogy nem egy happy-enddel végződő love-story az utolsó szín végéig, így most inkább most sem nyilatkozom.
Hogy most miért nem játszom épp? Miért ültem le írni? Nos ez jó kérdés. Valahol a Water Hazard epizód végénél egy csodálatos napnyugtában gyönyörködtem pár perccel ezelőtt. Átverekedtem magam tankok és helikopterek rakétazáporán, csontváz-fejhez hasonló álarcot viselő katonák hadain, és egy színesbőrű tudóshoz és elbűvölő leányához útban megálltam nézni a tájat. Gyönyörű volt. Igen, talán az egyik legszebb kép, amelyet játékban láttam. És ekkor rám tört a magány. Egyedül voltam, nem voltak velem terrorista és terrorista-elhárító társaim az esti CS:Source partykról. Elveszettnek éreztem magam ebben a kétségbeejtően gyönyörű virtuális világban. Gyorsan felálltam a székből, és öt óra játék után kinyújtóztam. Aztán most itt írogatok. …
De már megint betöltődött közben a gépemen a HL2, amely – meglepetésemre – a főmenü mögött az aktuális epizód egyik jellemző képével fogad. Trükkösek ezek a Valve-es bácsik, de legyen meg az akartuk: azt hiszem indulok játszani!